A régi élet

Este 10 óra van, végre le tudok ülni pár percre, úgyhogy gyorsan, nyugiban átfutom az Instát és Facebookot. Nézzük mi történt az elmúlt pár órában, amíg a szokásos "kis" esti rituálénk zajlott egy 2,5 éves és egy 5 hónapos gyerekkel.
Nocsak, megint lemaradtam egy csajos dumapartyról... már nem is hívnak, biztos, úgy vannak vele, hogy úgysem tudok menni... Na jó lehet, hogy tényleg nem tudtam volna elmenni, bár ha időben szólnak, akkor meg tudtam volna oldani. Vagy azért nem hívnak, mert azt hiszik csak a pelusokról, büfizésről és hasonló babás/gyerekes témákról tudok beszélni?! Pedig nem így van, nagyon is tudok és szeretnék másról is beszélgetni. Új barátokat kéne szerezni... Azt mondták a gyerekes élet és programok majd új barátokat hoznak... Hát én valamit nagyon rosszul csinálhatok, mert nekem eddig ez még nem igazán jött össze... Mondjuk nem is nagyon tudok ücsörögni és trécselni a játszótéren sem, mert addig Lili tutira leveti magát egy olyan mászókáról, amire neki még fel se szabadna másznia...
Meglátok egy cikket egy új filmről. Nem is tudom mikor voltunk utoljára moziban, talán tavaly decemberben, vagy tavaly nyáron? Az biztos, hogy nem most volt és nem mostanában lesz, hogy újra el tudunk menni. Pedig jó lenne néha valamilyen program kettesben a férjemmel, hogy újra férjnek és feleségnek érezzük magunkat, ne csak és kizárólag apának és anyának.
Feldob a Facebook egy hirdetést, hamarosan megint jönnek a kuponos shopping napok. Hát azt hiszem ez is kimarad megint, mondjuk a pénztárcám annyira nem bánja, dehát a gyerekeim nem arra lettek kitalálva, hogy órákon át krúzoljak velük boltról boltra, hogy beszerezzek pár új göncöt. Mondjuk ez érthető a részükről, de néha nem bánnám, ha legalább egy cipő, vagy nadrágvásárlást sírás/hiszti nélkül abszolválhatnék.
Na jó, inkább leteszem a telefont és elpakolok. A nappali átalakult egy 0-24-ben nyitva tartó játszóházzá, a bútorok teleragasztva gyerekzárral, a díszpárnák és a kis dekor bizbaszaim valahol a szekrény mélyén lapulnak arra várva, hogy újra a lakás díszei lehessenek. Ha minden jól megy, erre már csak kb. 2 évet kell várnom - addig meg nyálcsorgatva nézem az IKEA katagólust, meg a H&M Home cuccokat. Viszont lett egy új, állandó kiegészíője a nappalinknak, ami nem más, mint a ruhaszárító. Olyan nincs, hogy ne lenne elöl. Na jó, ha szerencsém van, akkor egy napra elpakolhatom, de minek, úgyis állandóan mosok-teregetek-ruhát pakolok.
Neki kéne állni tornázni... nem, ma kihagyom, túl késő van már hozzá, de így meg soha nem fog eltűnni a pudingtestem, meg a narancsliget a combomról... A régi farmerek egy részétől még mindig nem mertem megszabadulni, mert abban bízom, hogy egyszer még jók lesznek. De most akkor is képtelen vagyok nekiállni tornázni.
A körmömet sem sikerült kifestni napok óta, egy pedikűr sem ártana és legalább három könyv várja, hogy elolvassam, meg 22 videó, hogy megnézzem. Jó lenne egy kis énidő - talán majd holnap, ha sikerül egyszerre elaltani a két gyereket délután.
Érdekes, hogy pár éve azt hittem, mekkora kihívást jelent mondjuk határidőre leadni egy munkát, de most már tudom, hogy az igazi kihívás az, hogy mondjuk a gyerek hajlandó legyen sült krumplin kívül más főtt ételt is megenni,  vagy hogy hiszti nélkül tudjak abszolválni egy játszóterezést.
Újra előveszem a telefont, belépek az egyik anyukás csoportba, ahol valaki éppen arról ír, hogy hiányzik a gyerek előtti élete, a "régi" élete: a barátok, a programok, a kettesben töltött idő a férjével, a gondtalanság. Vannak, akik együttéreznek, de van, aki leoltja. Mi az, hogy hiányzik a "régi" életed? Nem illik ilyet mondani. Anya vagy, mit akarsz még? Ott vannak a gyerekeid, ez az új életed, ez a boldogság, semmi más.
Hát akkor azt hiszem én is rosszul vagyok összerakva... Imádom a gyerekeimet, ők a mindeneim és végtelenül hálás vagyok Istennk, hogy az édesanyjuk lehetek, de tényleg attól jó anya valaki, ha semmi másban nem leli örömét, csak és kizárólag a gyerekeiben? Tényleg nem szabad beszélni arról, hogy hiányoznak bizonyos dolgok a gyerek(ek) előtti életünkből, mert egyből leolt valaki, hogy akkor minek vállaltál gyereket
Szerintem ez nem ennyire egyszerű. Úgy gondolom, idő kell ahhoz, hogy az ember megszokja azt az "új" életet, ami egy vagy több gyerekkel vár rá. A legtöbbünknek ez elég nagy váltás, és bizony nem mindenkinek megy gyorsan és egyszerűen, hogy beilleszkedjen, belerázódjon ebbe az új életbe. Eddig nagyjából akkor és azt csináltál, amikor és amit akartál, most meg lett egy, vagy több kisfőnök, aki beosztja a napod szinte minden egyes percét és meghatározza, hogy mikor mit csinálhatsz és hova mehetsz. Lehet, hogy (sok) időbe telik, amíg kitapasztaljuk, hogy ebbe az új életbe hogyan hozhatjuk vissza a régi szokásainkat és hobbijainkat, amik anno boldoggá tettek és kikapcsoltak minket. De az is lehet, hogy újakat kell keresnünk, ami nem feltétlenül baj, sőt.
Én hiszek abban, hogy nem kell és nem is szabad elfojtani ezeket az érzéseket, a vágyakozást a "régi" életünk iránt, mert valószínűleg pont ezek fognak motiválni minket arra, hogy valamiféle megoldást találjunk ezekre a "problémákra".
És a kis dekorbizbaszok is vissza fognak kerülni egyszer polcra. ;)




Szandra




You Might Also Like

15 megjegyzés

  1. Mindig az a duma, hogy az embernek arra van ideje, amire igazán szeretné. Én ezzel nem értek egyet, mert az élet bármennyire is szeretnénk, nem arról szól, hogy mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van, mert a nap 24 órából áll, lehet számolni, hogy mi van, ha valaki dolgozik, suliba jár, bármi. Ha valakinek mégis igen, akkor az baromi szerencsés, de ettől még nem kell úgy csinálni, mintha mindenki más egy szerencsétlen balfék lenne, amiért neki nem megy így.
    Másik oldal amúgy, hogy nekem rengeteg barátságom azért szakadt meg, mert az adott embernek éppen lett egy új párkapcsolata, és jaj, a "szinglik" úgysem értik, hogy milyen az. (Persze, mert akinek épp nincs kapcsolata, annak soha nem is volt.) Én voltam az, aki sosem ért rá, persze úgy, hogy bármit megbeszéltünk, az volt a válasz, hogy most ő a barátjával találkozik, a barátjánál van, a barátjával csinál programot, tegyük át ilyenkorra, meg olyenkorra, amikor pedig nekem nem volt jó, de én alkalmazkodjak, mert ő az, akinek kapcsolata van. Mindezt úgy, hogy amikor nekem volt kapcsolatom, és ő volt egyedül, akkor én mindig őt helyeztem előtérbe, nem a barátomat, de persze ez akkor el lett felejtve. Egyáltalán nem tudnak az emberek kompromisszumot kötni, észre sem veszik, hogy csak akkor van szó az erőfeszítésekről, amikor a másik szemére kell hányni.

    VálaszTörlés
  2. Tökéletesen értem amit írsz és le a kalappal előtted, hogy ezt így ki is mered mondani "hangosan".
    Nekem egy 4,5 hónapos kislányom van, akit imádok, szeretek. Van egy csodálatos férjem, szuper családom, de sokszor úgy érzem, annak ellenére, hogy kívülről valószínűleg irigylésre méltó életem van, valami mégis hiányzik. Ez a valami pedig a régi életem. Igen, jól esne néha eljárni fodrászhoz, moziba, kávézni... Közben meg furdal a lelkiismeretem, hogy "máshol háború van", én pedig ilyen first world problem-ek miatt nyavajgok.
    Köszönöm, hogy leírtad ezeket a gondolataidat, mert igenis fontos (lenne majd valamikor...) időt szánni magunkra, magunk miatt csinálni bármit. Nem hiszem, hogy attól lesz boldogabb a gyerekem, hogy mártír módjára háttérbe szorítom a saját szükségleteimet (mert igenis ezektől vagyunk emberek, nem csak az evés-alvás szükséglet).
    Szóval nem vagy egyedül! :)

    VálaszTörlés
  3. Szerintem teljesen normális dolog, amit érzel. Azt gondolom, külső szemlélőként, hogy nagyon ügyesen csinálod a dolgaid, elvégre blogolsz, videókat készítesz és még tornázol is. Kevés olyan kisgyerekest ismerek, aki ennyire aktív lenne. Az ilyen kommentekkel én sem értek egyet, hogy ne vágyj semmire, elégítsen ki a gyereknevelés, szerintem ilyet azok mondanak, akiknek korábban nem igazán volt semmi hobbijuk vagy érdekes életük, és a babázásban teljesedtek ki - bocsi, ha kicsit nyers voltam. Nem tudom, mikor lesz gyerekem, egy pár évig nem, de lehet messziről fogom kerülni az ilyen FB csoportokat:D

    VálaszTörlés
  4. Ami igazán szomorú az írásodban, az az anyukák közötti ítélkezés. S bár nem akarok magam is ebbe a csapdába esni, mégis azt gondolom: nem biztos, hogy érdemes azzal dicsekedni, hogy az ember teljesen feladja önmagát a gyerekeiért. Az ember lánya 25-30 éven keresztül él egy életet, tele barátokkal, ambíciókkal, vágyakkal, hobbikkal - miért kellene ezeket eldobnia, "csak" mert édesanya lett? Én 5 éve vagyok itthon a gyerekeimmel, s hozzád hasonlóan rengeteg dologról mondtam le a kedvükért, de folyamatosan keresem azokat az utakat, kiskapukat, ahol kicsit önmagam lehetek. Mélységesen hiszek abban, hogy az én kiegyensúlyozottságom az alapja a családunk jó hangulatának, így a mártíromkodás szerintem hatalmas öngól. Nem szeretnék csak azért lemondani a számomra fontos dolgokról, hogy aztán egy megkeseredett, fásult anyja legyen a gyerekeimnek. Arról már nem is beszélve, hogy szeretném arra tanítani a gyerekeimet, s különösen a lányomat, hogy a lehetőségeikhez képest teljes, igényes(!) életet éljenek. S ebben a saját példámmal járok elöl: ahogy Te is írod, kisgyerekes anyaként a lehetőségeink erősen limitáltak - de vannak! Csak meg kell keresni, meg kell ragadni ezeket a lehetőségeket. (Halkan kérdezem: azok az anyukák, akik teljesen feladják önmagukat, mihez kezdenek majd 5-10 év múlva, amikor a gyerekeiknek már nem lesz ilyen nagy szüksége rájuk? Ha mindent felégetnek maguk mögött - barátságokat, hobbikat, sőt: házasságot! -, hogyan folytatják majd?) Ne haragudj, hogy ilyen hosszúra sikerült a hozzászólásom. Rettentően fontos téma, amit felvetettél, magam is foglalkozom vele a blogon. Annyira jó lenne, ha a mártír viselkedés végre kimenne a divatból, és az anyukák nem egymást cukkolva, egymásra licitálva bizonygatnák: ki a nagyobb anya.

    VálaszTörlés
  5. Szívemből szóltál. Pedig még csak egy három hós gyerkőc van, de néha annyira hiányzik a régi életem nekem is... Ezt csak az értheti, aki gyerekkel van otthon, és nem sok segítsége van: nincsenek a szájába a nagyszülők és apa, vagy úgysem marad el a gyerek mással.

    VálaszTörlés
  6. Nagyon is egyetértek veled. Mi is lehetünk fáradtak, vágyhatunk egyedüllétre, csak párkapcsolatra, nem családi mátrixra attól függetlenül, hogy gyerekeink vannak. Azt várják el, hogy az ember boldog arccal mondja, mindig is erre vágyott, csak ez az élet értelme, pedig ez nem így van. Ez IS az élet értelme, de kell, hogy maradjon valami az ember saját életéből. Ilyen dolgokról olvashatsz nálam, nálunk is, ketten írjuk, szerkesztjük az oldalt. Kitartás. ♥
    www.mertnoneklennijo.com

    VálaszTörlés
  7. én egy "antianya" vagyok, de ez a bejegyzés így is betalált. bátornak és keménynek tartalak mindkettőtöket, most hogy a férjed is vlogol még több betekintés van az életetekbe. hajrá hajrá, szerezzetek egy vagány négykezű bébicsőszt és lépjetek le 2 órára kettesben :) szurkolok hogy Lili dackorszaka gyorsan végetérjen :) puszi

    VálaszTörlés
  8. Ne haragudj, nem kötözködni szeretnék, valóban néha ki kell beszélni/írni magunkból a nehézségeket és a panaszainkat, de amióta megvannak a gyerekek kb. minden harmadik poszt/videó arról szól, hogy ez mennyire nehéz Neked. (a többi téma meg kb. szponzoráció, ergo nem érdekel, így szemet szúrt a sok gyerekes panaszkodós poszt). Az én meglátásom ezzel kapcsolatban csak az, hogy 1. rengeteg párnak 10-20 éven keresztül sem jön össze a baba, az életüket nyomorultnak és értelmetlennek érzik, és szenvednek (általában csöndben, mert erről "nem illik' beszélni). Gondolj bele hogy Neked megvan minden, amire ők vágynak, és ezzel szemben szinte csak panaszkodni tudsz. Egyébként sem tartott pisztolyt a fejedhez szerintem senki, hogy legyen két gyereked, saját döntésed volt. Persze, lehet panaszkodni, pl. a munkahelyedről is normális, ha panaszkodsz néha (még ha hiperszuper helyen is dolgozol) mert ilyenek vagyunk, jól esik a lelkünknek a panaszkodás, de azért ha a munkahelyeddel kapcsolatban is nonstop panaszkodnál, akkor valószínűleg minden hallgatóságod közölné veled, hogy hagyd ott a picsába a helyet, ha nem tetszik. Igen, az anyaságból már nem tudsz kilépni, de épp ezért fura annyit panaszkodni róla, hogy az embernek az az érzése van hogy abbahagynád... Ezt már nem lehet, és kész. Te vagy aki változtatni tud a dolgokon, ha esetleg több helyre akarsz eljárni vagy más helyekre akarsz eljutni, akkor vagy neked kell a gyerekfelügyeletet megoldani (tudom, hogy ez nem mindenkinél lehetséges) vagy neked kell úgy nevelni a gyerekeidet, hogy ezt lehetővé tudd tenni. Ha ez sem sikerül, akkor meg kell barátkoznod a helyzettel, hogy jelenleg neked ez így sikerül, ez van, ezen kár évekig siránkozni, ha úgy érzed, hogy nem tudsz változtatni a helyzeten, akkor fogadd el. Ha tudsz változni akkor meg tedd meg. Senki nem fog "kiléptetni" téged az anyaságból, pedig sok posztod alapján már azt gondolná az ember hogy ezt szeretnéd... 2. Ez csak egy apróság, de gondolj bele ha nagyobbak lesznek a gyerekeid és elolvassák ezeket a posztokat...én a helyükben egy rosszcsont kis semmirekellőnek érezném magam ezeknek az alapján, akikkel csak a gond van, és nem hagyják anyát kikapcsolódni. Főleg hogy borzasztó keveset írsz az anyaság örömeiről - nem azt mondom, biztosan szereted a gyerekeket, de ez az írásaidon, videóidon nem jön át (nekem). Ne haragudj ha megbántottalak, nem állt szándékomban. De van két egészséges gyereked, amiért más MINDENT odaadna az életében, tanulj meg örülni neki és gondolj bele hogy mennyire szerencsés vagy. A problémáidat a gyerekneveléssel kapcsolatban meg sajnos csak te és a párod tudjátok megoldani, ha pedig nem tudjátok, akkor bele kell törődni. Lehet néha panaszkodni, csak a mértéket mondom, hogy szerintem kicsit már sok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ilyen posztok éppen azért születnek, mert arról rengeteget olvasni, hogy milyen csodálatos dolog az anyaság és ez tényleg így is van és imádom a gyerekeimet és elképesztően szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem. De azt gondolom, hogy ez evidens, vagy csak akkor az, ha minden héten írnék erről egy bejegyzést?! De arról, hogy az anyaságnal vannak esetleg "árnyoldalai" is, arról keveset hallani és sok friss anyuka meg otthon zokog a babája mellett, mert hasonlóan érez, mint én, de sehol nem olvas erről és azt hiszi "defektes", hogy így érez, mert senki mástól nem hallja ezt... Szinte minden egyes nap kihívás, amióta két gyerekünk van, de ez az élet rendje azt hiszem, lesz ez még így se. :) És nyilván megoldunk mindent a férjemmel, intézünk mindent, amit kell, amin tudunk, változtatunk.
      És mi is küzdöttünk Liliért, ha nem is 10-20 évig és igen, nyomorultul éreztem magam, és utáltam mindenkit, aki babát vár, mert én miért nem... Azt írtad, hogy erről nem illik beszélni... ahogyan erről sem illik beszélni, amiről én írtam ebben a posztban, mert biztos, hogy lesz legalább egy valaki, aki "félreérti", vagy nem fogadja el és ír egy olyasmi kommentet, mint Te... na azért nem szeretnek az emberek írni ilyesmiről...

      Törlés
    2. Kivàncsi lennék, Neked van-e gyermeked! Én anyaként (!!!) TELJESMÉRTÉKBEN megértem hogy mit írt le Szandra. Borzasztó bàntó még szàmomra is, amit Szandrànak írtàl. Mi az hogy nem jön le, hogy szereti a gyerekeit???? Meg oldja meg, ne panaszkodjon... Ezért van az, hogy totàlisan meglepődtem, az ismeretségi körömben mennyi depressziós anyuka van, aki pszichológushoz jàr. Nő nővel hogy lehet ennyire rosszindulatú? Vedd àt a napjàt és csinàld végig két picúrral. Régen a nők segítették egymàst, nem voltak így magukra hagyva mint manapsàg, oldjàk csak meg, főzzön, mosson, tornàzzon, legyen igényes, szexi, mosolygós, örökké elégedett. Köszönöm hogy nem képmutató, és kimondja az igazat! Ez a többi anyukànak is jó, és öngyógyító Neki is! Tapasztalatból tudom, hogy összeülünk kisgyerekes baràtnőmmel és csak annyi kell hogy valaki meghallgasson basszus és azt mondja: "te! Én is ugyanezt érzem! De jó!!! Nincs semmi baj velünk" aztàn megyünk haza a gyerekhez és nyúzhat tovàbb. Ennyi. SOHA nem lépnénk ki az anyasàgból!!!! SOHA!! De igenis néha ki kell mondani hogy nem könnyű. Ennyi.

      Törlés
    3. Köszönöm Szandra, hogy válaszoltál. Rendben, igyekszem megérteni az álláspontodat, ne haragudj, ha bántónak jött le amit írtam. És TUDOM hogy szereted a gyerekeidet, csak fura, én nem úgy érzem, hogy nem beszélhetnek a nők a nehézségekről, tulajdonképpen pont azt érzem hogy kezd már a csapból is az folyni, hogy anyának lenni milyen nehéz. Amit megértek, biztosan nehéz, és tényleg ki kell panaszkodni magát az embernek néha.. Lehet, hogy ettől tényleg könnyebb lesz az anyák lelke, megpróbálom megérteni ennek a jelentőségét.
      Kedves Katalin, nincs gyermekem, de nemrég volt egy vetélésem. Azóta pedig olyan szinten összeomlott a hormonháztartásom, hogy nem nagyon akar összejönni a következő baba. És én is depressziós vagyok, és nekem sem "segít" senki feldolgozni a történteket, és erről sem beszélhetek, és ezt sem érti meg senki rajtam kívül. És SENKI nincs az ismeretségi körömben akivel megtörtént volan ugyanez és akivel tényleg beszélhetnék erről. Ez is borzasztó szar ám. Miközben körülöttem folyamatosan mindenki szül és teherbe esik és nekem jó pofát kell vágnom hozzá. Lehet, hogy ezért is érint érzékenyen, hogy más "panaszkodik" úgymond a gyerekei miatt, mert én meg itt állok úgy, hogy az élet elvette tőlem. És biztos baromi nehezek lennének babával a mindennapok, de legalább lenne... Mindegy, sajnálom ha részben a saját frusztrációmat töltöttem ki a kommentemben, bár igyekeztem, hogy ne így legyen, de bocsánat, ha mégis.

      Úgyhogy a lentebbi kommentedre reagálva, nem, nem hiányzik a több szépségápolási poszt, nagyon jól megvagyok a gyerekes-babás témákkal, mert az én életem is e körül forog mostanában, vagy legalábbis szeretném, hogy forogjon... Önként kattintottam rájuk, és nyilván természetes, hogy elmész ebbe az irányba.

      Törlés
    4. Borzasztó lehet, amin keresztül mész, igazából nem is tudom mennyire nehéz lehet ezzel az egésszel együttélni és feldolgozni... és teljesen normális, hogy ebben az állapotodban nem olvasol szívesen ilyen jellegű bejegyzéseket, mint amilyen ez is volt, mert én is hasonlóan voltam ezzel, amikor kiderült a betegségem, és amikor csak vártunk és vártunk a babára, aztán meg arra, hogy elkezdhessük a lombikot. Teljes szívemből azt kívánom Neked, hogy idővel túl tudj lépni a történteken és hogy Te is megtapasztalhasd az anyaság örömeit. És köszönöm, hogy megosztottad velem/velünk ezt az egészet, sok erőt kívánok!

      Törlés
  9. Végre valaki ki meri mondani ezt mert én sem merem/mertem.Mert tuti megköveznének érte.Imàdom a gyermekem de nem vagyok az a tipikus anyànak való akit kielégít hogy otthon ülhet a gyerekkel.Köszi hogy megírtad ezt a posztot,így tudom hogy nem vagyok egyedül.
    Ivett

    VálaszTörlés
  10. Sziasztok! Lehet, hogy a "negatív" kommentelő arra is akart utalni, hogy most már sokkal nagyobb arányban láthatunk, olvashatunk Nálad gyermekvállalással kapcsolatos témákat, míg korábban hangsúlyosabb volt a szépségápolás, smink, stb.Üdv: Kriszti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én nem ezt olvastam ki a kommentjéből... :/ Amúgy pontosan ezért is változtattam meg a blog nevét és a "koncepcióját" is, ahogyan az a blog neve alatti címszavakból is olvasható, mert ez már régen nem csak és kizárólag egy szépségblog. :) Két gyerekem van, így nyilván a babás témák most a leginkább aktuálisak nálam, de ettől még nem kizárólag ezekről írok, ha megnézed, vegyesen vannak a témák. Meg nyilván ha valakit nem érdekelnek a babás bejegyzések, akkor ne kattintson rá. :)

      Törlés

Köszönöm a kommentedet. Minden megjegyzést elolvasok és moderálás után közzé teszek, de előfordulhat, hogy erre várni kell 1-2 napot.

Subscribe