Kételkedem, tehát vagyok?!

Soha nem voltam az a szuper magabiztos ember... Sőt inkább kifejezetten bizonytalannak mondanám magam, aki nehezen hoz döntéseket és ha mégis sikerül, akkor persze kételkedem, hogy jól döntöttem-e... Ehhez hozzájön még az is, hogy (sokszor feleslegesen) előre aggodalmaskodom mindenen, remek "párosítás"... Így amikor anno kiderült, hogy babát várok, a pocakom növekedésével a kétségeim is egyre inkább úrrá lettek rajtam, de nem a szülés miatt aggódtam, érdekes módon attól egyáltalán nem féltem. Ehelyett viszont már előre kételkedtem abban, hogy jó anya leszek-e, hogy megfelelően gondját tudom-e majd viselni és ellátni a kislányunkat, meg közben az egyéb teendőket is. Csak sejtettem, de nem tudtam pontosan, hogy mi is vár rám/ránk, így próbáltam könyvekből "felkészülni" a babás életünkre. Nomeg persze édesanyámat és ismerősöket faggatva igyekeztem elhessegetni az egyre szaporodó kétségeimet. És mi történt, miután hazahoztuk Lilit a kórházból? 

Az előző babanaplós bejegyzésemben ITT már röviden írtam Nektek arról, hogy Lili első évében bizony sok-sok kétséggel meg kellett küzdenem. Akkor olyan nagyon részletesen nem írtam erről, de mivel talán most is többen a babás "lét" első, bizonytalan heteit/hónapjait élitek meg, vagy éppen nagy pocakkal bólogattok a fentebb leírt sorokra, így arra gondoltam, megírom ezt a bejegyzést, hátha tudok egy pici lelki segítséget adni azoknak, akiknek éppen szüksége van rá :).
Természetesen nem vagyok pszichológus, így nem is akarok és nem is tudok nagy megfejtéseket írni, csak a saját tapasztalataimat és meglátásaimat szeretném megosztani Veletek :).
Mivel az unokaöcsém csecsemőkorát gyakorlatilag testközelből végigkövethettem, így a kórházból való hazajövetel után az első hetekben azzal nem volt gondom, hogy hogyan kell megfogni, pelenkázni, vagy éppen cumisüvegből etetni egy babát, de elsőbabás anyukaként "komolyabb" dolgokban nem igazán voltak korábbi tapasztalataim, amikre hagyatkozhattam volna...
Persze az sem segített, hogy csak úgy záporoztak a sokszor egymásnak teljesen ellentmondó tanácsok, praktikák nőrokonoktól, védőnőtől, gyerekorvostól, ismerőstől, boldog-boldogtalantól, ha kértem, ha nem. És persze amikor az ember a kialvatlanságtól szinte ki sem lát a fejéből, azt sem tudja, hogy most akkor egyáltalán melyikre érdemes hallgatni, hiszen mindenki azt mondja, hogy amit ő mond, az a tuti... És akkor én, a két lábon járó bizonytalanság, a döntésképtelenség megtestesítője válasszak a sok tanács közül, hogy akkor most mit adjak a kisbabámnak hasfájásra, mit tegyek, hogy ne sírjon fürdés közben, hogyan öltöztessem fel, hogy ne fázzon/ne legyen melege és még sorolhatnám...
Meg aztán nem volt a közelben egy bármikor ugrasztható nagymami, aki fél órán belül ott terem, ha "ég" a ház.
Úgyhogy néhány nap alatt jól bestresszeltem... kételkedtem mindenben, de leginkább magamban... hogy ott van a kislányunk, aki teljesen rám van utalva és tőlem várja a segítséget, ha valami nem jó neki... De mi van, ha rosszul döntök...? Mi van, ha nem találom el, vagy éppenséggel fogalmam sincs, hogy miért sír? Mi van ha az a szer, amit XY ajánlott hasfájásra nem is olyan jó? Akkor ott a másik, de miért pont azt válasszam? Honnan tudom, hogy ez vagy az a praktika Lilinél működik-e? Mi van, ha az én kisbabám tök más, mint a többi és teljesen máshogy működik? Mi lesz, ha valami rosszat teszek? Mi lesz, ha elrontom a gyereket? (bocsi de ez a kedvencem, ez többször is elhangzott a számból, így utólag persze már vicces és nevetek rajta, de akkoriban teljesen komolyan gondoltam)

Szerencsére a férjem nálam higgadtabb ember lévén azért a helyzet magaslatán volt és nagyon sokat segített a kétségeim eloszlatásában. Megértette velem, hogy nem baj, ha az ember kételkedik, de nem szabad túlpörögni és túlgondolni egy-egy témát. Nyilván az ember szereti a gyermekét és a legjobbat akarja neki, de azzal biztosan nem teszünk jót senkinek, ha néhány hét alatt idegroncs lesz belőlünk. Ráadásul ha bizonytalanok vagyunk, azt a baba is érzi ám és ez nem csak egy közhely.
Miután lehiggadtam, rájöttem arra, hogy azt kell tennem, amit én jónak érzek és amit én jónak látok, hallgatnom kell az ösztöneimre, mert azok csak nem vezetnek félre. Nem hiába írják mindenhol azt a bizonyos anyai ösztönt. Higgyétek el, hogy ha talán nem is legelső napokban, de szép lassan kialakul, ahogy egy kicsit jobban összecsiszolódtak és teljesen ráhangolódtok a babátokra. Vagy, ha nagyon nem tudjátok, mitévők legyetek, akkor pl. kérjétek ki a férjetek/párotok véleményét, tanácsát, mert az apukák bizony sokszor tudat alatt nagyon jól ráéreznek dolgokra, úgyhogy igenis vonjátok be őket is nyugodtan egy picit jobban a baba körüli dolgokba. Vagy kérjetek segítséget olyantól, akiben bíztok, akinek adtok a véleményére, mert segítséget kérni nem szégyen.

Visszatérve a tanácsokra: nyilván mindenki segítő szándékkel osztja meg velünk a saját tapasztalatait, praktikáit, meg hogy náluk mi vált be, de a hozzám hasonló bizonytalan anyukákat szerintem az őrületbe lehet kergetni és még nagyobb kétségbe esésbe taszítani a rengeteg különböző tanáccsal. Úgyhogy meg kell tanulni kezelni ezeket is: először is a tanácsot illik megköszönni (még akkor is ha kéretlenül és váratlanul érkezik), de nem kell vele feltétlenül egyet érteni vele és megfogadni, ha Te nem érzed magadénak. Persze nem azt mondom, hogy le kell állni vitázni a bolt közepén a pénztárossal, ha éppen tőle érkezik egy olyan tanács, ami neked annyira nem tetszik. Könnyebben és gyorsabban "szabadulsz", ha udvariasan megköszönöd, majd továbbmész.
Persze nem azt mondom, hogy mindenre bólogatni kell, még akkor is, ha nem értesz egyet vele, de biztos vagyok benne, hogy érezni fogod, hogy ki az akivel érdemes leállni beszélgetni és elmagyarázni, hogy szerinted miért nem jó az, amit mond. Bár én sokszor azt tapasztaltam, hogy sokan meg vannak győződve arról, hogy csak az a jó, amit ők mondanak és semmi más nem. Ha netán Te is azt tapasztalatod, hogy az illető csak a magáét hajtogatja és nem is akarja meghallgatni, hogy miért nem értesz egyet a tanácsával, akkor életbe lép, amit a pénztárosnál írtam: köszönd meg a tanácsot és lépj tovább.
Aztán ott van az az egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hogy a baba nem egy kísérleti nyúl, hogy mindenfélével kísérletezgess rajta/vele, amit a szomszéd, barátnő, vagy akárki mond. Inkább próbálj meg minél inkább ráhangolódni a kicsire, figyeld a jelzéseit. Ha ezt teszed, akkor biztos, hogy erősödni fognak és jobban meg fogod hallani lelki füleiddel az anyai ösztöneidet, amikre viszont tényleg érdemes hallgatni és  megfogadni őket. 
És ha netán valami mégsem úgy alakul, ahogy azt tervezted, azt sem szabad tragédiaként megélni és elkönyvelni magadat rossz anyaként. Beszéld meg magaddal, a férjeddel, vagy akivel szeretnéd, hogy miért nem volt jó az, amit tettél és legközelebb hasonló esetben mit csinálsz majd és lépj túl rajta. Ne gyötrődj rajta napokig, hogy valamit rosszul csináltál.
Az élet egy babával nem feltétlenül egyszerű és nem lengi be folyamatosan rózsaszín, vagy éppen kék, babaillatú köd, hiszen állandóan új kihívásokkal találja magát szemben az ember. Minden kornak megvannak a maga problémái, ahogy vége az egyiknek jön a következő, úgyhogy szinte nem is nagyon lehet "fellélegezni". De ha ezt az egészet görcsösen, tele kétségekkel, szorongással és félelmekkel éljük meg, akkor az bizony rányomhatja a bélyegét a szép pillanatokra is, amelyekből szerencsére azért akad bőven, és feledtetik velünk a neház órákat.

És még egy fontos dolog: nem szabad előre stresszelni dolgokon, hanem mindig az éppen aktuálisan fennálló problémával kell és szabad csak foglalkozni. Nem szabad előre idegeskedni azon, hogy de mi lesz majd amikor jön a foga, vagy hogy lesz majd a hozzátáplálás és így tovább és így tovább. Soha nem szabad előre agyalni a dolgokon, ráérsz majd akkor foglalkozni vele, ha már bekövetkezett és ténylegesen fennáll a probléma. De ha Te már hónapokkal előtte rástresszeled magad olyasvalamire, ami még be sem következett (és lehet hogy be sem fog, mert mondjuk a gyermekedet nem viseli meg a fogzás, vagy éppen gördülékenyen megye vele a hozzátáplálás), akkor azzal elvonod a figyelmedet és az összpontosítást a ténylegesen fennálló esetleges problémáról, ami megoldásra vár. És hát nehéz úgy tiszta fejjel és higgadtan gondolkodni, ha száz felé oszlik a figyelmed.
Összegzésként tényleg csak annyit tudok írni, hogy nem szabad rágörcsölni az anyaságra, hogy mi lesz, hogy lesz. Lehet, sőt szinte biztos, hogy nem úgy lesz, mint azelőtt, de úgyis lesz valahogy, csak hagyj magatoknak egy kis időt, amíg kialakulnak a dolgok.
És nem szabad kételkedni magadban, a képességeidben és az anyai ösztöneidben, Te vagy a legjobb a babának, ezt tudatosítsd magadban és ha ennek tudatában cselekszel, akkor nagy baj nem lehet :).


Puszi,
Szandra
Facebook Youtube Instagram Twitter BloglovinPinterest




You Might Also Like

10 megjegyzés

  1. Én elég magabiztos típus vagyok, sok évbe telt, míg felépítettem ezt a hozzáállást és mentalitást, de megérte. A jelszavam: megoldok mindent!

    Az egyetlen félelmem, hogy nem tudom, lesz-e elég türelmem. Sokat fejlődtem ezen a téren, de nem tudom, eleget-e. Nincs kisgyerek a közelben, sosem fogtam még csecsemőt, nem tudtam róluk a babavárásom előtt semmit azon kívül hogy cukik, de a saját ösztöneimbe vetett hitem hajt előre. Tanácsokat már én is kapok jobbról balról, ilyet és olyat is, van amibe belegondolok, és elraktározom, a többi megy a levesbe. Nem olvasok könyveket, nem kérek túl sok tanácsot, inkább csak személyes tapasztalatokat hallgatok meg, de egyelőre nehezen foglalok állást bármiben is, hiszen mindent a helyzet, a babánk dönt majd el. Az ő reakcióira kell majd viszont reagálnom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A türelmetlenség lesz valószínűleg a következő, amiről írni fogok majd... merthogy én eléggé türelmetlen ember voltam mindig is, de Lili mellett sokat változtam, de azért nem vagyok tökéletes és néha azt érzem, hogy feszül a húr, mert néha tényleg nem egyszerű, de erről majd egy másik bejegyzésben :).
      De az utolsó mondat, amit írtál, az a legfontosabb és tényleg így van, hogy figyelni kell a babára és a jelzéseire reagálni és akkor biztosan nem lehet baj :).

      Törlés
  2. Igazán jókor jöttek a bátorító gondolatok, Szandra! Ugyan még van 10 hetünk a baba érkezéséig, én már eléggé ráparáztam a dolgokra...Illetve magamtól nem is stresszeltem volna, de amikor már két hete azt kérdezte tőlem a védőnő, hogy hogy állok a kórházi pakkommal,hogy készen van-e a gyerekszoba, illetve gyerekorvos ügyben szétnéztem-e már, akkor nem tudok mit csinálni. Valahogy úgy gondoltam, ezekkel még ráérek...de úgy tűnik annyira már nem :) Akire leginkább figyelek, az a Húgom, aki maga is kezdő anyuka (októberben született a kislánya), az ő tanácsaira hallgatok, mert tudom, hogy ő is hasonlókon ment át nemrég, mint én most. A szüléstől nem félek, inkább attól, hogy utána mi lesz. Az unokahúgomat meg sem mertem fogni, amikor nagyon pici volt, most pedig nem marad sokáig a kezemben, mert hamar elkezd sírni :( Bezzeg a férjem nem szívbajos, nem is értem, a pasiknak valahogy lazábban megy ez az egész :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az biztos, hogy a védőnők azért be tudnak paráztatni :D. Szerintem azért nem vagy még elkésve, bár lassan valóban érdemes mindennel összekészülődni, hogy akkor is nagyjából minden el legyen rendezve, ha netán picit előbb érkezik a baba, de nem fog reméljük :). Amúgy ez olyan jó, hogy van egy ilyen ember a közvetlen környezetedben, akinek még friss az "élmény" és tud segíteni a tanácsaival, tapasztalataival :).
      Amúgy a legtöbb férfi tényleg valahogy sokkal lazább ilyen téren, bár érdekes, hogy az én férjem anno azt vallotta, hogy nem kell mindentől óvni, félteni a gyereket, de mióta Lili mászik, meg jár, azóta állandóan parázik és a nyomában van, hogy jajj tuti elesik, jajj beveri valamijét, jajj megsérül, én meg inkább hagyom Lilit, hogy jobban menjen maga és esetleg essen-keljen is (persze nyilván a veszélyes helyzeteket kerülve), szóval a férjem kissé parapapi lett, mióta intenzíven "mozog" és közlekedik Lili :).

      Törlés
  3. Kedves Szandra!

    Már évek óta olvasom a blogodat, de még sosem kommenteltem. Ebben a bejegyzésben magamra ismertem.
    Egyelőre a nagy pocakkal bólogatás fázisában tartok és már most hihetetlenül döntésképtelennek érzem magam. Mivel nincs a környezetünkben kisgyerekes rokon, vagy barát ezért kéretlen tanácsokat nem kapok, de ennek ellenére sokszor kétségbe tudok esni, főleg a babakelengyét illetően, hogy vajon mire van ténylegesen szükség, milyen a jó babakocsi, ágynemű, hálózsák, kombidressz, cumisüveg, sterilizáló és még sorolhatnám. Vajon nem híztam-e túl sokat, jó-e a babának, ha xy-t eszem vagy iszom, nem ártok-e neki azzal, hogy ezt vagy azt csinálom...
    Az anyai megérzésről viszont többektől hallottam és abban bízom, hogy talán most még túl sok időm van mindenen agyalni és élesben majd tudni fogom, hogy mit hogyan csináljak.
    A lényeg, hogy nagyon szeretem a személyes bejegyzéseidet és a babavárós, babanaplós posztokra pedig vissza-vissza térek tapasztalatot gyűjteni. Természetesen a többi bejegyzést is szívesen olvasom, szuper, hogy sokszínű a blog.
    Csak így tovább!

    Üdv.:

    Annamari

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett a bejegyzés :). Átérzem a szavaidat az aggodalmaskodással kapcsolatban, főleg a babaholmik beszerzését illetően én is bajban voltam anno. De aztán úgy voltam, hogy elsőre azt vettük meg, ami elengedhetetlen. Így pl. nem vettünk ágyneműt (mármint takaró, meg párna), hiszen az pici babának még nem igazán kell, az ráér később is. Ugyanígy nem vettünk először sterilizálót sem, mert bíztam benne, hogy menni fog a szoptatás. Szóval próbálj meg Te is ebből kiindulni, hogy mi az, ami tutira kell, és mi az, ami nem biztos, hogy kelleni fog, vagy ráértek később is megvenni :).
      Abban is egyet értek, hogy amíg nem születik meg a baba, addig több idő van agyalni, aztán amikor megvan és jelentkezik valami megoldandó probléma, akkor sokkal kevesebbet agyal az ember, hog mit tegyen és hogy döntsön.
      De a lényeg, hogy minden rendben lesz és biztosan szuper anyuka lesz Belőled :)!

      Törlés
  4. Őszintén. Nekem még meg sem született a babám, 25 hetes vagyok, de már most folyamatos kétségek gyötörnek. Rátesz egy lapáttal, hogy a 8. hét óta feküdni kényszerülök, nyíló méhszáj miatt. Állandü aggodalom, hogy minden rendben legyen a babával, felőröl (sajnos vesztettem el már babát félidőben). Ugye emiatt hogy feküdni kell, semmit sem tudok megvenni, és kiválasztani neki. Jó segít a net,de nem irányadó. Pl kinéztem egy Mamakiddies Prestige kocsit. A férjem pár napja megvette, de azóta kétségbe vagyok esve, hogy fogom húzni-vonni... Mózessal 16 kg, a kerekei hátul 30, elől 25 cm. Óriási. Most azon agyalok, hogy kicseréltessem-e. De mire? Ha kicserélik, hogy döntök egy másikról? Azt se látom... soha nem voltam ilyen bizonytalan. a legjobbat akarom mindenben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj nagyon sajnálom, tényleg nem lehet így egyszerű Neked és elhiszem, hogy aggódsz, de ez érthető a korábbi rossz dolgok után. De nagyon szorítok, hogy ezúttal minden rendben legyen.
      Na a babakocsi témához hozzá tudok szólni abszolút: a mi nagykocsink is MamaKiddies, csak nem az, amit Te írtál, hanem a VIP, de az is hasonló. Anno nálunk is a férjem ment el megvenni, de kb. úgy, hogy fél óra keresgélés után böktem rá, hogy akkor ezt vegye meg. Nem nagyon volt időm agyalni, mert Lili akkor már megvolt és kellett gyorsan egy kocsi, mert amit a nővéremktől örököltünk, arról kiderült, hogy több szempontból sem jó. Szóval lett ez a Mamakiddies, ami tényleg nem a legkönnyebb, meg nem is kicsi, de nagyon-nagyon szeretjük és Lili is szerette, tökéletes sétálós kocsi volt és néha még BKV-ztam is vele alacsonypadlós buszokon. Szinte csak ezt használtuk kb. tavaly decemberig, de még korábban vettem egy kisebb kocsit, amivel azért könnyebb BKV-zni, meg súlyra is könnyebb. Na annak jó alaposan utánanéztem, egy hétig nézegettem a különböző kocsikat neten és élőben is, excel táblázatban hasonlattam össze őket, és végül vettünk egyet, ami nem rossz, de tökéletes. Ezt csak azért írom, mert a Mamakiddiest kb. fél óra alatt választottam ki, élőben nem is láttam és sokkal jobban szeretem, mint a kisebbik kocsit, amin egy hétig agyaltam.
      Nyilván a legjobbat szeretnéd a babátoknak és tényleg tökre átérzem ezt a dilemmát, de azért ne agyald túl a dolgot. Ha úgy érzed, hogy van ennél jobb, akkor cseréltesd ki, de ha nem találsz jobbat ennél, akkor biztosan jó lesz :).

      Törlés
  5. Szandra! Egy hatalmas virtuális ölelést küldök neked, mert igenis meg mered osztatni velünk a kétségeidet és az őszinte gondolataid,és nem játszod a "tökéletes" bloggert nekünk, én emiatt szeretlek!
    Nekem még nincs saját babám, de napi nyolc-kilenc órában vagyok bébikkel körülvéve, és IMÁDOM! Nekem is sokszor megfordul a fejemben, hogy úgy jó-e ,ahogy megoldottam a dolgom, a babák is a legjobban jönnek-e ki a helyzetből...
    A túlagyalás királynője amúgy én vagyok ....

    VálaszTörlés
  6. Ez a kételkedés szerintem sosem múlik el, de azért már látni az eredményt és az erőt ad.

    VálaszTörlés

Köszönöm a kommentedet. Minden megjegyzést elolvasok és moderálás után közzé teszek, de előfordulhat, hogy erre várni kell 1-2 napot.

Subscribe